Két kétszeres világbajnok legenda, a csapathűség két mintaképe csap össze az Ideális Bajnokság második fordulójának negyedik párharcában. A kék sarokban a hidegvérű finn profi, Michael Schumacher saját bevallása szerint valaha volt legnagyobb ellenfele, az ezredforduló környékének egyik meghatározó alakja: Mika Häkkinen. Ellenfele a piros sarokban a repülő skót, a Lotus örök legendája, a hatvanas évek legnagyobb ásza, az utánozhatatlan Jim Clark. Hogy ki jut a legjobb 8 közé? A döntés a tiétek!

Először következzenek a kampánybeszédek, Mikaért McDave, Jimért pedig Red_star szól pár szót.

Jim Clark
Ha egy autósport-imádó a Jim Clark nevet hallja, mindig különös érzés fogja el. Nem tudja biztosan, hová is tegye, nincs az az egzakt gondolati skála, ahol egyértelműen meg lehetne húzni képességeinek határvonalát. Valami nagyra gondolunk, egészen nagyra, de nem tudjuk pontosan, mekkorára.

25 győzelem. Ma már ez nem számít vészesen soknak, de rögtön sűrű pislogással folytatjuk az olvasást, ha látjuk a rajtok számát: 72. Versenyeinek több, mint 1/3-át győztesként zárta - azok közül, akik legalább 50 futamon elindultak, csak Fangio előzi meg ebben a tekintetben; és azt se feledjük, hogy az argentin minden teljes évében top autóban ült, Clark pedig valamennyi szezonját a Lotusnál töltötte (tudom, ma már nem nagy dolog a lojalitás, de nekem azért még számít), és bizony előfordult, hogy a brit vas nem mindig úgy működött, ahogyan kellett volna. Csak hogy egy példát említsek: Clark nevéhez fűződik 1966-ból az egyetlen olyan futamgyőzelem, amelyet 16 hengeres blokkal szereztek meg - nem véletlen, hogy csak ennyi volt.

A skót zseni mellett száz és száz érvet tudnék felsorolni, de mivel már így is túllőttem a célon, így a finom kezű kétszeres világbajnok két, számomra legemlékezetesebb futamáról írok mindössze egy keveset.

Az egyik az 1963-as Belga Nagydíj, élete negyedik győzelme. Váltóhiba miatt csak a nyolcadik helyet szerezte meg az időmérőn, de az esős pályán egyetlen kör alatt átvette a vezetést - végül öt(!) perces előnnyel nyerte meg a futamot. A másik az 1967-es Olasz GP. Clark vezette a versenyt, de javítási kényszer miatt ki kellett állnia a boxba. Itt másfél perces hátrányt szedett össze. Körhátrányból (!) felküzdötte magát ismét az élre, de az emberfeletti akarattal már Jim sem tudott mit kezdeni: az utolsó métereken megadta magát a benzinpumpa, ezért végül "csak" a harmadik helyen zárt.

1968-ban a sors már csak egy futamot engedett neki a Formula-1-ben, de legalább annyira magához illően és stílusosan búcsúzott el, ahogyan az egy igazi bajnokhoz illik: győzelemmel.

Mika Häkkinen
Elenyésző számban találunk olyan versenyzőt a gyorsasági autózás történetében, akit nemcsak hívei, de ellenfeleinek rajongói is maximálisan respektálnak, akár vezetési tudását, intelligenciáját, akár sportemberi mivoltát méltatva. Mika Häkkinen kétségkívül közéjük tartozik. Kitüntetett figyelem övezte a sikerei után is két lábbal a földön álló finn pilótát. Gyakran fanyar, önironikus humorával, ha úgy hozta a sors, szerény örömkifejezésével, ha nem maradt más, emberi elérzékenyülésével vétette észre magát – mindvégig civil maradt pályán kívül.

A volán mögött már nem egy volt sokunk közül. Ki ne emlékezne parádés, a lehető legváratlanabb pillanatokban végigvitt előzéseire, rezzenéstelen arccal futott, utolsó ezredekig kifacsart gyors köreire? Legtöbben, köztük magával az érintettel, őt tartották Michael Schumacher legkeményebb ellenfelének, kettejük párharca a Formula–1 hosszú históriájának aranylapjaira íródott. A hűséget róla mintázták, már ami szigorúan sportpályafutását illeti, meghálálva az istálló minden támogatását, végletekig lojális maradt a McLarenhez. Karrierjét könnyen derékba törhette volna adelaide-i balesete, lelki erejét bizonyította, amilyen gyorsan fel tudott aztán állni, majd ahogy lépcsőfokról lépcsőfokra haladt előre, míg fel nem ülhetett a világ tetejére. Szürke kabátba bújtatott nagybetűs legendáról beszélünk, aki a lehető legjobbkor, pályája csúcsán intett búcsút a lelátóknak.

Most lássuk a két versenyző pályafutását a száraz adatok nyelvén!

* A pontszámok az összehasonlíthatóság kedvéért az aktuális pontrendszer szerint lettek megadva.

A következőkben két videót láthattok, előbb Häkkinentől az 1999-es idényzáró első körének onboard felvételét, mellyel tulajdonképpen megnyerte a világbajnokságot, majd egy összeállítás Clark pályafutásáról.

A következőkben szokás szerint a két versenyző bemutatását olvashatjátok az Ideális Ív szerzőitől:

Mika Häkkinen (McDave)

A Formula–1 történetének legeredményesebb finn pilótája, kétszeres világbajnoka kivételes emberi kvalitásai, sportszerűsége mellett azzal a határtalan tenni akarással is belopta magát szurkolók millióinak szívébe, ami kis híján tragikus balesetét követően visszavonulásáig következetesen jellemezte. Michael Schumacherrel vívott korszakos párharcuk a sporttörténelem klasszikusai közé emelkedett, a rajongók döntő többsége – preferenciától függetlenül – tiszteletének adott hangot Mikával kapcsolatban.

Mika Pauli Häkkinen 1968-ban látta meg a napvilágot a déli országrészben elterülő Vantaa városában. Öt éves korában kezdett el a gokartozni, az elkövetkező bő évtizedben gyakorlatilag minden létező trófeát elhódított. 1984-ben a junior korúak világbajnokságán csapott először össze későbbi riválisával, barátjával: első ütközetüket Schumi, a másodikat Mika nyerte. Formaautós kategóriákban is tovább folytatódott a sikersorozat, diadalmaskodott a két jelentős regionális liga mellett az északi Formula–Ford-bajnokságon is, majd 1988-ban átigazolt a szigetországba, a Formula–Lotus- sorozat angol sorozatában második helyet szerezte meg, az európait viszont nagy fölénnyel behúzta.

Immáron Keke Rosberg patronálása alatt a következő esztendőben újra kategóriát váltott, első F–3-as szezonjában még meg kellett elégednie az összetett hetedik helyével, de egy évre rá már oktatta a mezőnyt Angliában, sőt, ahány kontinentális futamon rajthoz állt, mindet megnyerte, Hockenheimben Schumachert is maga mögé utasította. Az év végi makaói versenyen újra összetalálkoztak, az első futam az élről rajtoló Mika sikerével ért véget, másodjára viszont egy elhamarkodott előzési kísérlet folytán kiesett, s a német vitte el a pálmát.

1991-ben bemutatkozhatott a királykategóriába, méghozzá a patinás múlttal, ám annál fakóbb jelennel rendelkező Lotus- istállónál. Akárcsak anno Ayrton Senna, életútja több ponton egyezést mutatott a brazil legendáéval. Első pontszerzése Imolához köthető, ottani 5. helye is inkább a szerencsés körülményeknek, mintsem a versenyképtelen technikának volt köszönhető. A házi bajnokságot akkor és 1992-ben is magabiztosan megnyerte, utóbbi évben hat pontszerzése közül kétszer is csak egyetlen pozíció választotta el a dobogótól. Későbbi pályafutása alapján nem is gondolnánk, de Johnny Herbert időmérőkön tudott egyedül versenyre kelni vele. Mindez nem tántorította el Ron Dennist attól, hogy tesztpilótának leszerződtesse a feltörekvő finn tehetséget.

Sőt, Andretti gyengélkedése után úgy hozta a sors, hogy a teszteken remekül teljesítő Mika pilótaülést kapott a szezon utolsó három futamán. A kezdetek mára közhelyes legendák: első időmérőjén megverte Sennát, majd második versenyén, Szuzukában felállhatott a dobogó harmadik fokára. Beindult karrierje, 1994-ben öt harmadik és egy második helyezésével a vb 4. helyét foglalta el, ami azzal együtt is remek szereplés a gödörbe került McLarennel, hogy hibátlannak éppenséggel nem minősíthető akkori teljesítménye, a Német GP-n példának okáért tömegbalesetet okozott, amiért egy futamra el is tiltották.

Akárcsak Martin Brundle, a következő évben Mark Blundell sem okozott problémát, jó előre bebiztosította elsőszámú pilótai státuszát, a mérnökök, szerelők feltétlen bizalmát. A Mercedesre váltott McLarennel csak a három élcsapat elhullajtotta morzsákkal számolhatott, két dobogót azért így is összehozott Monzában és Szuzukában. Szezon végén – szó szerint és képletesen egyaránt – újjászületett. Adelaide-i balesetét követő órákban még életéért küzdöttek az orvosok, egy nap kóma és hosszú hetekig tartó rehabilitáció után Mika a folytatás mellett döntött.

A Williamstől kipenderített David Coulthard mellett kezdhette meg karrierjének második szakaszát. Viszonylag stabil pontszerzései ellenére a következő két idényben sem tudott előrelépni a McLarennel, az istálló negyedik erőként csak a többiek hibájára várhatott. 96’ második felében azért így is befigyelt négy dobogós helyezés, aminek köszönhetően házon belül tartotta állásait. 1997-ben fordult a kocka, a számolatlanul sok technikai hiba mellett kevésnek bizonyult az üdvösséghez két harmadik helyezése mellett az a bizonyos jerezi idényzáró, ahol csapatutasítással megszerezte pályafutása eső nagydíjgyőzelmét. (A Nürburgringen először indulhatott az első rajtkockából.)

De amikor úgy tűnt, hogy elveszik a szürkeségben, ad absurdum egy brit csapat brit pilótája mögé sorolódik, érkezett Adrian Newey és mesterműve, az MP4-13-as. Végigdominálta az évet csapaton belül, három további dobogóján felül nyolc futamgyőzelmet számlált. Kiélezett küzdelemben birkózta le a szintén régi fényében tündöklő Ferrarit kormányzó Schumachert. Zseniális párharcukat 1999-ben sajnos csak Silverstone-ig élvezhettük (ekkor 8 ponttal vezetett Mika), Schumi lábsérülése révén előlépő Eddie Irvine nem képviselt egy szintet kettejükkel, így csak Mika és a McLaren hibáinak, illetve az FIA döntésének köszönhetően dőlt el a vb-cím Szuzukában. Négy pontos hátrányát remek rajtja után magabiztos győzelemmel fordította a maga javára, a nagy rivális legnagyobb örömére megvédte címét.

2000-ben a harmadik világbajnokság volt a tét mindkettejük számára. Míg Mika két nullázással nyitott, Schumacher három sikerével villámrajtot vett, Kanada után pedig már 24 pontos előnyt jelzett a tabella, mi több, Coulthard tűnt elsőszámú üldözőnek ezen a ponton. Az európai visszatérés meghozta a kevesek által várt fordulatot: a német zsinórban háromszor nem ért célba, majd egy az egyben vereséget szenvedett Mikától, előbb a Hungaroringen, majd Spaban egy hallhatatlan manőver kíséretében. Mika hirtelenjében 6 pontos előnyre tett szert, ám a „császár” – elkövetkező évekbeli hegemóniájának mintegy előszavaként – behúzta az utolsó négy futamot, míg Mika részéről csak két második helyre tellett.

2001-ben, ha versenyképességben talán nem is, műszakilag feltétlenül komoly előnyre tett szert a Ferrari, volt, hogy az utolsó métereken állt meg Mika alatt a vas, míg Coulthard a szezon feléig úgy-ahogy tartani tudta a lépést Schumacherrel. Mika sem tűnt annyira motiváltnak, majd idény közben bejelentette, hogy egy évre felfüggeszti karrierjét. Ha másból nem, eztán tetten érhető megkönnyebbültségéből kivehető volt, hogy a kétszeres bajnok valójában utolsó futamaira készült. Silverstone-ban félperces előnnyel uralta a versenyt, utolsó futamgyőzelmét stílszerűen az autóversenyzés egyik zarándokhelyén, Indianapolisban aratta. Egy röpke teszt erejéig még visszatért szeretett csapatához, de a finn vonalat már Kimi Räikkönen vitte tovább Wokingban. A lassan 11 esztendős Hugo Häkkinen gokartos eredményeit látva talán egyszer beköszönt az utánpótlás…

(Häkkinen pályafutása, bukások és sikerek)

Jim Clark (pytho)
Alighanem 1958 karácsonyán kezdődött minden. Ezen a napon a 22 éves Jim Clark egy bizonyos Colin Chapman mögött a második helyen végzett Brands Hatch-ben egy GT-versenyen, valószínűleg ennek, valamint az 1959-es Le Mans-i 24 óráson mutatott teljesítményének hatására Chapman előbb Formula Junior autójába ültette be (első futamát Goodwood-ban Surtees és későbbi csapattársa, Trevor Taylor előtt megnyerte), majd néhány hónappal később Zandvoortban egy Lotus 18 volánjánál már a Formula 1-ben is bemutatkozhatott. Clark karrierje villámrajtot vett, második versenyén már pontot szerzett, az ötödiken, Portugáliában pedig már dobogóra is állhatott, így első szezonjában a bajnokság tizedik helyén zárt. A következő évben két újabb dobogó, és egy összetettbeli hetedik hely jutott Clarknak – nem mellesleg ez volt az utolsó alkalom, hogy kikapott csapattársától az összetettben, mindössze egyetlen ponttal.

A következő négy szezon minden egyes pillanata a sportág aranykönyvének lapjaira tartozik. Clark döbbenetes formában volt, a négy év alatt 19 futamgyőzelmet aratott, ha célba ért, csak négy alkalommal nem az övé lett az első hely. Már 1962-ben is felérhetett volna a csúcsra, hiszen úgy érkezett meg az év utolsó napjaiban megrendezett, dél-afrikai idényzáróra, hogy amennyiben megnyeri a futamot, övé a bajnokság, ám hiába szerezte meg a pole-t, autója cserbenhagyta, így későbbi csapattársa, Graham Hill lett a bajnok.

1963-ban Jim Clark minden idők egyik legsimább világbajnoki címét szerezte meg. A monacói idénynyitón a pole-ból indulva műszaki hiba miatt nem szerzett pontot (sose volt itt szerencséje, hiszen még csak dobogóra sem állhatott soha a Hercegségben), ezt követően viszont beindult a henger… A hátralévő kilenc futamon Clark mindig dobogóra állt, hét győzelem mellett egy második és egy harmadik helyet szerzett, így összesen 73 pontot gyűjtött, de a szabályok szerint legfeljebb 54 egység juthatott egy pilótának a szezonban, így Clark „csak” 25 pont előnnyel lett bajnok a címvédő Hill, valamint a másik BRM-es Richie Ginther előtt. Clark egy azóta is élő rekordot is felállított a szezonban, hiszen a versenykörök 71,47 százalékát a mezőny élén töltötte, ezt azóta sem tudta megismételni senki.

1964-nek Clark természetesen a bajnokság toronymagas esélyeseként indult neki, s féltávnál négy ponttal vezetett Hill előtt. Ekkor viszont jött egy borzasztó széria, sorozatban négy műszaki hibát szenvedett el, így az idényzáróra lehetetlen helyzetbe került. Ekkor a bajnokságban már örök vetélytársa, Graham Hill, és a szezon első felében még sehol sem lévő korábbi többszörös motoros világbajnok John Surtees is előtte állt. Clark egyetlen módon lehetett világbajnok: meg kellett nyernie a futamot, úgy, hogy Surtees legfeljebb harmadik, Hill pedig dobogóra sem áll. A 65 körös verseny már az utolsó körében járt, a pole-ból induló Clark vezetett Dan Gurney előtt, Surtees a harmadik helyen állt tőlük messze lemaradva, Hill pedig messze lemaradva körhátrányban kullogott a mezőny hátsó felében. Clark mindössze néhány kilométerre volt attól, hogy sorozatban négy műszaki hiba után lehetetlen helyzetből megvédje világbajnoki címét , de jött zsinórban az ötödik technikai hiba, így Clark ismét az utolsó futamon veszítette el a bajnokságot, ráadásul ezúttal, hogy még fájóbb legyen, a legutolsó körben.

1965-ben Clark nemes bosszút állt. A szezon első hét versenyéből csupán egyet nem nyert meg, a Monacói Nagydíjat, ahol ezúttal el sem indult, hogy helyette részt vehessen az Indy 500-on, melyet – mondhatni természetesen – meg is nyert, és szűk fél évszázad után az első európai versenyző lett, aki győzni tudott a legendás Brickyardon, ő lett az első – és azóta is az egyetlen – pilóta, aki egy adott évben Indy 500-at és Formula 1-es világbajnokságot nyert, a versenykörök 95%-át az élen töltötte, s a verseny átlagsebességének rekordját is megdöntötte. De vissza a Formula 1-hez, ahol a világbajnokság idejekorán eldőlt, hiszen egy versenyzőnek csupán a legjobb hat eredménye számított bele az értékelésbe, Clark pedig már három versennyel a szezon vége előtt hat győzelemmel rendelkezett, így a bajnoki cím az övé volt, pontjait pedig nem is növelhette már. A hátralévő három versenyen Clark nem ért célba, mindháromszor műszaki hiba miatt esett ki az első helyért csatázva.

1966-ban Clark mindössze háromszor ért célba, e versenyeken összesen 16 pontot gyűjtött, így a hatodik helyen zárt. Eddigre Clark Formula 1-es bajnoki címei mellett számos más kiemelkedő teljesítményéről is híressé vált, hiszen győzelmén túl két második helyet is szerzett Indianapolisban, harmadik helyet ért el Le Mans-ban, a túraautózásban BTCC bajnoki címet szerzett, s még NASCAR és Rally versenyen is indult. 1967-ben Clark a Formula 1-ben is ismét tündökölt. Négy futamot nyert a tizenegyből, épp annyit, mint a bajnok és a bajnoki második helyezett összesen, ennek ellenére csak a harmadik helyen végzett a szezonban, mivel nem kevesebb, mint öt alkalommal esett ki – míg Hulme és Brabham csak két-két futamon. Ahogy az Clark esetében szinte már sejthető, mind az öt kiesést műszaki hiba okozta, s mivel ennek ellenére a szezon igen szoros volt, alighanem elmondhatjuk, hogy immáron harmadszorra vettek el Clarktól technikai meghibásodások egy reménybeli világbajnoki címet.

A következő hiba immár az életébe került… Miután az 1968-as szezonnyitót megnyerte, Clark április 7-én egy Formula 2-es versenyen indult Hockenheimben, ami Formula 2-es mivolta ellenére roppant színvonalas esemény volt, hiszen többek közt Beltoise, Regazzoni, Courage, Amon és Graham Hill is részt vett a futamon. A versen ötödik körében a Lotus 48-as – minden valószínűség szerint a hátsó kerékből kiszökő levegő miatt – a pálya melletti fák közé vágódott. Jim Clark nyak- és koponyatörést szenvedett, s esélye sem volt túlélni a balesetet, sérüléseibe perceken belül belehalt.

(Jim Clark onboard, 1963, Lotus, Oulton Park)

Végezetül nézzük, milyen rekordok fűződtek egykoron, vagy fűződnek ma is a két pilótához, s milyen tekintetben állnak előkelő helyeken az örökranglistákon!

Mika Häkkinen
A negyedik legtöbb leggyorsabb kör egy szezonban (9, 2000)
Az ötödik legtöbb sorozatban elért pole (6, 1999)
Az ötödik legtöbb pole egy szezonban (11, 1999)
A hatodik legtöbb leggyorsabb kör (25)
A hetedik legtöbb győzelem egy szezonban (8, 1998)
A hetedik legtöbb pole (26)
A hetedik legtöbb mesterhármas (5)
A nyolcadik legtöbb Grand Slam (2)
A kilencedik legtöbb rajt-cél győzelem (10)
A kilencedik legtöbb első helyen megtett kör (1488)

Jim Clark
A legfiatalabb világbajnok (27 év 188 nap) 1963 és 1972 közt - jelenleg a hetedik
A legtöbb futamgyőzelem (25) 1968 és 1973 közt.
1963-ban és 1965-ben a lehető legmagasabb bajnoki pontszám elérése.
A legtöbb Grand Slam - pole, leggyorsabb kör és rajt-cél győzelem - (8)
A legtöbb élen töltött versenykör egy szezonban százalékosan (71,47%, 1963)
A második legtöbb rajt-cél győzelem (13)
A második legtöbb mesterhármas - pole, leggyorsabb kör és győzelem - (11)
A második legmagasabb versenyhétvége/pole arány (45,8%)
A harmadik legmagasabb győzelmi arány (34,72%)
A harmadik és a hatodik legmagasabb győzelmi arány egy szezonban (70%, 1963, 60% 1965)
A harmadik legtöbb pole (33)
A harmadik legtöbb sorozatban szerzett dobogó (9)
A harmadik, negyedik és ötödik legjobb futam/leggyorsabb kör arány egy szezonban (60%, 1963, 60%, 1965, 55,6%, 1962)
A negyedik legtöbb sorozatban elért győzelem (5, 1965)
A negyedik legtöbb sorozatban elért dobogó (9, 1963)
A negyedik legtöbb élen töltött kilométer (10125)
Az ötödik legtöbb első rajtsor (48)
Az ötödik legtöbb leggyorsabb kör (28)
A hetedik legjobb futam/pole arány egy szezonban (70%, 1963)

Melyik kétszeres bajnok jusson a legjobb nyolc közé, Mika Häkkinen vagy Jim Clark? Szavazzatok!