Öt verseny, öt különböző győztes – versenyzői és csapatszinten egyaránt. A 2012-es világbajnokságot, látva kiszámíthatatlanságát és kaotikusságát, hajlamosak vagyunk az ’elképesztő’ és ’lenyűgöző’ jelzőkkel illetni. De vajon nem csupán egy a kereskedelmi tévéktől megszokotthoz hasonlatos szemfényvesztés áldozatai vagyunk? Vajon mostani öt futamgyőztes esetében mi a helyzet „a kevesebb néha több” szabállyal? Lehetséges, hogy ezúttal a több győztes valójában kevesebb? Idénykezdés más szemszögből.

Akármennyire is megszoktuk, s a józanész és tapasztalat akármennyire is mondja, hogy pár futam után, az európai idény beköszöntével minden szezon rendezetlensége és szokatlansága helyrerázódik, az idei világbajnokság valahogy sehogy sem akaródzik mederbe terelődni – csak esetlenül hömpölyög, szertefolyik és elönt minden szabály- és ésszerűséget. Hogy mindez jó vagy rossz, ízlés kérdése csupán. Ki a szabályosabb és kiszámíthatóbb dolgokat szereti inkább, ki a kaotikust és váratlant. Ilyen tekintetben tehát nyilván igaza van annak, aki inkább nézi Maldonado semmiből jött győzelmét tízszer, mintsem Vettel előre kiszámítható dominanciáját egyszer.

Egyet ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni: a versenyek izgalma nem feltétlenül jelent magas színvonalat, mi több, e két fogalom nem is mindig van összefüggésben egymással. Pastor Maldonado és a Williams mostani teljesítménye például maximális tiszteletet érdemel: mindkét fél kiváló munkát végzett Barcelonában, amiért győzelmüket tökéletesen megérdemelték. Mégis, éppen ez a győzelem gondolkodtatja el az embert, vajon valóban olyan jó-e az a bajnokság, ahol bárki főszereplővé válhat egy-egy hétvége erejéig, vajon szükségszerűen színvonalas-e az, ami izgalmas?

Ha pusztán a józanész hagyományos elvén indulunk el, elég egyértelmű a válasz: az arany azért értékes, mert viszonylag ritka, s bár kinézetre talán szebb egy Hold-kőzetnél, értékében mégsem veheti fel vele a versenyt, lévén utóbbi földi előfordulása még ritkább… Az értékmérő tehát nem feltétlenül a látszat. Ha egy pillantást vetünk a jelenlegi bajnoki tabellára, e tétel igazságát máris igazolva látjuk: az első két helyen egy-egy futamgyőztes áll ugyan, a 3-4-5. pozícióban mégis első idei győzelmükre váró versenyzők követik egymást, miközben a többi nyertes hátrébb, a 6., 7. és 9. helyeken szerénykedik. Button egyre inkább visszacsúszik parádés kezdése óta, Rosberg és Maldonado királysága pedig ez idáig pünkösdinek mondható. A pontszámok alapján tehát állíthatjuk, a győzelem a 2012-es bajnokságban talán kevesebbet ér, mint korábban.

Amikor Paul Hembery lábon ragad…

De nem is feltétlenül csak a pontszámok mondatják ezt velünk.

Az elmúlt hetekben meglehetősen nagy port kavart Michael Schumacher Bahreini Nagydíjat követő kijelentése, melyben kritikával illette… nos igen, általában azt mondják, a Pirellit, de valójában inkább azt az elvet, amely szerint a Pirelli megalkotta idei abroncsait. „Túl nagy a gumik szerepe” – hangoztatta a német bajnok. Ezen egyszerűnek tűnő kijelentést hatalmas felhajtás követte, Schumi pedig tulajdonképpen magára maradt nézőpontjával. Versenyzőtársai sorra véleményt formálnak a kérdésről, eszmefuttatásaik általános tanulsága pedig, hogy a gumikérdéssel nincs semmi probléma, az mindenki számára ugyanolyan nehéz, sőt, megoldása igazi kihívás.

Persze nem kell mondani, a Hétszeres merész kritikája igazi szentségtörés. A bokszutcában ugyanis érvényben van egy íratlan szabály, mely szerint a csapatoknak ugyanúgy nem ildomos bírálni a közös gumigyártót, ahogy mondjuk egy foci vébé rendezésére pályázó országnak is tanácsos elnézni (vagy inkább gyarapítani?) a FIFA-elnök Sepp Blatter korrupciós ügyeit… Az eset tehát már csak emiatt is lett akkora szenzáció: a média azonnal rákapott a témára, Paul Hembery pedig az olasz márka sértett uralkodójaként belement a játékba, és személyeskedésbe átcsapó üzengetésbe kezdett a sajtón keresztül. Végül a sok bába közt elveszett a gyerek, így sosem fog kiderülni, hogy a vita alapját olyan ellentét jelenti, ami valójában nincs is… A két fél tudniillik elbeszél egymás mellett: az egyik (a Pirelli és a versenyzők többsége) konkrétan a gumikról és versenyekről beszél, míg Schumacher pusztán általánosságokról és irányelvekről. Ha úgy tetszik, egyikük a pályán zajló izgalmakról, másikuk pedig a pályán kívüli, a sportot alakító értékekről elmélkedik – márpedig a fentiekben már rávilágítottunk, e két fogalom külön síkon mozog.

Éppen ezért ha jobban belegondolunk, minden félnek (Pirelli, versenyzők mínusz Schumi; Schumi) igaza van. Egyfelől teljesen jogos Hemberyék érve, miszerint ők azért tették kiismerhetetlenné az F1-et, mert az F1 arra kérte őket, a gumik tegyék kiismerhetetlenné azt. Másrészről az is egyértelmű, hogy ez mindenki számára ugyanolyan hatalmas kihívás, melynek megfelelni ugyanolyan élményt jelent, mint tökélyre fejleszteni egy kocsit. Harmadrészt viszont az első öt verseny alakulását látva az sem kétséges, idén az erőviszonyok alakulásában a döntő szerep a Pirellinek (illetve a velük való együttműködés hatékonyságának) jut. És akik jobban figyeltek, azoknak talán az is feltűnt, ez utóbbi kijelentést lényegében már az első két csoport érveinek a létezése is alátámasztja. Ellentmondás tehát nincs, csupán szemléletmódbeli különbségek.

Hogy az idei ötből öt mérleget mennyire a Pirellinek köszönhetjük, azt már sokszor és sokan boncolgatták (legutóbb például Farkas Péter egy kitűnő írásában, melynek témája jelen bejegyzésünkkel azonos). A 2012-es gumik meglehetősen kiszámíthatatlanok (talán nem is feltétlenül szándékosan: már a 90-es évek elején, a cég legutóbbi F1-es jelenlétekor is az volt az általános vélekedés, hogy a márka kimondottan következetlen és szeszélyes termékeket gyárt…), működési tartományuk pedig olyan szűk, amit eltalálni inkább szerencse, mint alapos tudományos munka kérdése – köszönhetően a hétvégenként érvényben lévő szigorú korlátozásoknak (parc fermé szabály, a beállítások véglegesítése, korlátozott számú kilométerek, stb.). Ebből már önmagában is a szerencsefaktor és a vaktában lövöldözés felértékelődése következik, ami valljuk meg, nem feltétlenül a magas színvonal ismérve…

A mezőny kiegyenlítődése tehát ezúttal sem az egységesített technika és az egyenlőséget hirdető szabályok eredménye (az egyenlőség sosem valósulhat meg ebben a sportágban, és bármennyire hirdetik, valójában senkinek nem is érdeke, nem is törekszenek rá – ld. FOTA-viták, Concorde-egyezmény, stb.), hanem egy a csapatoktól független tényezőé, a gumibeszállító manipulációjáé.

A Pirelli jelen pillanatban visszahúzó erő, az a kéz, amely a nagy tömegből derékig, vagy akár bokáig kiemelkedni képes csapatokat és versenyzőket lábon ragadva igyekszik a talajon tartani. Így lesz rendre a bűnhődés, a hátrányos megkülönböztetés és egyenlőtlen bánásmód a győztes jutalma…

Közhelyszótár

Hogy a Forma–1 a sport helyett egyre inkább a show-jelleg irányába tart, éppen ezen folyamat eredménye. Az emberek izgalmas küzdelemre vágynak, ahol a lehető legtöbben pályáznak a győzelemre, ez viszont csak úgy magától többévente egyszer valósul meg. Egy ekkora show viszont nem engedhet meg magának üresjáratokat: az érdeklődés fenntartásához minden szezonnak izgalmasnak KELL lennie – ha máshogy nem, hát mesterségesen. A kereskedelmi médiumok is ezt teszik: ha nem születik minden évben egy Mick Jagger, hát gyártanak maguknak többet is. A minőségi követelmények terén alaposan lejjebb veszik a lécet, a körítésnél odateszik magukat, hogy az X-faktorokhoz és Megasztárokhoz hasonló show-kkal elkápráztatva a nézőt, azt is elhitessék velük, minőségi terméket, valami igazán különlegest kapnak.

Hogy a Pirelli jelenleg pontosan ezt csinálja a sporttal, nem új keletű jelenség, ennek mértéke viszont már kimondottan aggasztó. Az ún. fűnyíróelv az F1-ben tulajdonképpen a Williams 90-es évekbeli tündöklése, valamint a nyomasztó Schumacher-korszak óta általános eszköze a sportág irányítóinak, ezzel azonban az egész sport is egyre inkább azonosulni látszik: korábban csak Ecclestone és az FIA, ma már a FOTA, a csapatok (pl. a Technikai Munkacsoporton keresztül), és a versenyzők is.

Utóbbit nem árt kiemelni, tudniillik ez mutatja meg leginkább az F1 értékeltolódását, valamint énképének zavarosságát. Vajon miért hivatkozik egy versenyző a néző érdekeire? Vajon Alesit vagy Huntot érdekelte valaha is, miként mutat egy előzése a lelátóról nézve? A versenyzőkbe ezt a fajta szemléletmódot mára ugyanúgy belesulykolják (vagy nemes egyszerűséggel kiadják nekik parancsba), mint hogy mit kell tenniük és mondaniuk az interjúszobában vagy egy szponzori eseményen. És ez pont olyan hiteltelenné teszi ezen véleményeket, mesterségessé ezt a világot, mint amennyire a DRS használata az előzést…

„A sportnak ez a legjobb.” „A nézők bizonyára élvezik.” „Ez nagyon jó a szurkolóknak.” „Végre azt kapják, amire vágynak.” Az ilyen és ehhez hasonló érvek mára mindennapossá váltak a versenyzők esetében (is). A szurkoló ezeket hallgatva viszont ahelyett, hogy boldogan mosolyogna, mennyire figyelmesek vele szemben, inkább feszeng. Vajon miért érdekelné Paul di Restát, mit akarnak a nézők? Vajon honnan tudja Mark Webber, miként érez a szurkoló a versenyt nézve, ha ő egy bizonyos elfoglaltsága miatt rendre lemarad a közvetítésekről…?

„Azt gondolom, a legtöbb szurkoló örül, hogy izgalmas versenyeket láthat. Aki sajnálja Pastor spanyolországi győzelmét a Williamsszel, talán jobban körül kellene nézzen, mert az egész paddock nagyon örült. Úgy vélem, a legtöbb ember szerint éppen ezt akarjuk látni. (…) Csak nézzék meg a bajnokságot! Az nagyon szoros, és az emberek éppen erre vártak már évek óta. Most pedig mégis vannak, akik még mindig elégedetlenek.”

Azért nagyon kíváncsiak lennénk, a boldog paddock tagjai milyen gyakran járják végig a lelátókat, hány kilométert gyalogolnak hegyen-völgyön egy-egy versenyért a szurkolók társaságában.  Paul Hembery az Autosportnak múlt héten tett nyilatkozatából ugyanis az az érzésünk, nagyon ismerhetik a rajongók véleményét, gondolkodását, és egyáltalán, a szurkolólét minden sajátosságát… Vagy csak e sorok írója érzi álságosnak és visszásnak, hogy az F1 világát belülről, vagyis egy teljesen eltérő szemszögből látó emberek mindig mindenkor a szurkolók általuk elképzelt kívánságaival és véleményével takaróznak?! Csak egy apró megjegyzés: Barcelona előtt három héttel a figyelmes F1 annak ellenére utazott el Bahreinbe, hogy ott éppen a szurkolók, a közönség, vagyis az annyira jól ismert emberek kérték őket arra, ne jöjjenek…

Félreértés ne essék, Hembery szavai nem amiatt hiteltelenek, mert nem igazak. Mi nyilván izgalmas versenyeket akarunk, csakhogy Hemberyék valójában nem a szurkolók szócsövei, ők nem a mi akaratunkat tolmácsolják, hanem a sajátjukat erőltetik ránk. Ugyanúgy szánkba adva a fenti, soha el nem hangzó szavakat, ahogy teszik azt a reklámok vagy a kereskedelmi televíziók a minél nagyobb nézettség érdekében. Mindez elég nyilvánvaló tendencia az F1-ben, mely a sportág törekvéseit is szemlélteti: népszerűség és növekedés minden áron, még ha ez a régi értékek és a minőség rovására is megy.

És mindezt annak ellenére állítjuk, hogy a mai bajnokságokat és a jelenlegi mezőnyt egyre többször próbálják minden idők legerősebbjeként beállítani. Valahogy úgy, ahogy például egy csatorna nevezi el „legendásnak” és „fantasztikusan izgalmasnak” saját alacsony színvonalú, alig egy-két éves múlttal bíró műsorait. Mindenidők leg-leg-legje? Vajon helytálló ez? Vajon valóban tényleg minden egyre jobb és ennyire jó úton halad az F1?

Csirkefutam

A ’Chickie Run’ az autóversenyzés egy meglehetősen extrém változata, melyet a Haragban a világgal című filmklasszikusból bárki ismerhet. A szabályok végtelenül egyszerűek: James Dean és ellenfele egyenes úton, teljes gázzal halad egy szakadék felé, versenyük nyertese pedig az, aki később fékez vagy ugrik ki kocsijából – minél közelebb a halál torkát jelentő szakadékhoz. A vesztes „jutalma” a gyávaságát hirdető ’csirke’ jelző, a győztesé pedig a dicsőség… nos, amit olykor a halállal együtt nyer el…

Az 50-es évek rock and rollt hallgató Amerikájának sajátos hangulata, varázsa volt és van a mai napig. A fiatalok szabályokkal szembemenő és egyediséget kereső lázadása számos példaképet és legendát teremtett – egyebek mellett James Deanét is. Lányok, nők milliói voltak szerelmesek belé, karizmatikus egyénisége férfiak ezreinek szolgált példaképül.

S hogy a korán halt színésznek és világának mi köze a 2012-es Forma–1-es világbajnoksághoz? Leginkább semmi, és éppen ezért is hoztuk elő példáját. A sportág hőskorát ugyanis egy hasonló világ és szellemiség jelentette: az autóversenyzést a II. világháború környékén éppúgy a sebesség halált megvető imádata, a vakmerőség és a határok feszegetése tette mágikussá és misztikussá, mint Deanék karakterét a filmvásznon. Manapság sokszor hangzik el olyan kijelentés, hogy a mostani versenyzők nem elég karizmatikusak, nem igazi egyéniségek. S bár tény és való, hogy Vettelre vagy Rosbergre nehéz úgy tekinteni, mint hajdanán Ascarira, Clarkra, Fittipaldira, Huntra vagy éppen Sennára, az ő és sportáguk népszerűsége még mindig ugyanazon különlegességükön alapul: ők a sebesség és a küzdelem modern lovagjai.

És itt jön képbe a 2012-es szezonnyitó és a Chickie Run. Egy hat bajnokot felvonultató mezőnyben, aminek lassan a fele futamgyőztessé válik, látszólag számtalan James Deant lehetne csodálnunk. Hogy ők a jelen körülmények között mindnyájan remek munkát végeznek és bármikor képesek győzni nem kérdés. De valóban ennyire erős lenne ez a mezőny? Vagy ez csupán egy olyan bűvészi rafináltsággal megkonstruált rendszer átverése, amely ugyanúgy nem kényszeríti tagjait a határok és képességek minél tovább történő feszegetésére, ahogyan a Pirelli sem követeli meg a versenyzőtől, hogy egész verseny alatt tövig nyomja a gázt? Örök szabály a tanári szakmában: ha egy osztály 90 %-a ötös dolgozatot írt, az nem feltétlenül a diákok szorgalmát dicséri, sokkal inkább a tanár által rosszul összerakott, túl könnyű kérdések bizonyítéka. Talán lehet vitázni ezen, de a mai Forma–1 nem vizsgáztatja elég szigorúan versenyzőit, s ezáltal nem is igazán szűri ki a mezőny tehetségét. Így válhat szinte bárkiből futamgyőztes és bajnoki esélyes.

Képzeljük csak el, milyen lenne, ha fenti példánknál már a szakadék előtt 50 méterrel kötelező lenne ugrani! Így már kevésbé nagy kunszt ez a versenyzés, feltehetően többszáz James Dean is született volna… Vagy mi lenne akkor, ha a szakadék csupán két méteres mélységet jelentene, a mélyén pedig egy hatalmas szivacs gondoskodna arról, hogy a túl későn ugróknak semmi bántódásuk ne essék! Vajon a győztes versenyző ekkor is milliók által csodált vakmerő lázadó lenne? És mi történne akkor, ha a két versenyző közül sorsolás útján egyik egy normál, a másik egy Paul Hembery által tervezett szárnyas autót kapna? Vajon győzni ez esetben akkora dicsőség lenne?

Vajon a felsorolt esetekben a versenyzők személyét akkor is olyan csillogás és karizma övezné, mint a valóságban övezte?

A Forma–1 varázsának magját nem a benne megmozgatott pénzösszegek, a formás monacói bikinik vagy a bokszban felbukkanó hollywoodi mosolyok adják, hanem az egymástól centikre felizzó féktárcsák, a senkinek eszébe nem jutó briliáns technikai megoldások, a matematikusokat megszégyenítő alapos előrelátás vagy a váratlan stratégiai húzások. Másképp fogalmazva: a természetesség, a minden téren határokat feszegető küzdelem, az átlagemberénél nagyobb akaraterő és teljesítmény – pályán és azon kívül. Minden csillogás és különlegesség ezen alapul, erre épül, s ezáltal csupán körítés. Nem ezen külsőségek adják tehát a sportág értékét, hanem épp ellenkezőleg, az értékek tették ilyen csillogóvá a sportágat.

Csakhogy az F1 mindezt nemigen tudja magáról napjainkban: komoly szerepzavarban szenved, énképe torz és téves, amit mi sem bizonyít jobban, mint az idei év Pirelli-központúsága, és az, ahogyan mindezt kommunikálják. Egy bajnokság nem azáltal lesz minden idők legjobbjává, hogy görcsösen azzá akar válni, tagjai pedig úton-útfélen annak nevezik. Az ilyesmi csupán megtörténik. Különlegeset csak kőkemény munkával és olyan tökélyre való törekvéssel lehetséges alkotni, ami az F1-et a világ legnépszerűbb sportjainak egyikévé tette. És nem pedig a kiemelkedően teljesítők célzott és szándékos akadályozásával, a különlegessé válást ellehetetlenítő kényszerátlagossággal, a színvonal mesterséges eszközökkel történő alacsonyan tartásával.

A sportág jelenleg saját értékeit rombolja, szembemegy önmaga lényegével. Igen, a versenyek valóban érdekfeszítőbbek, mint Schumacher dominanciája idején, a bajnokságra pedig ezúttal jószerivel a fél mezőnynek esélye van még. De nem mindegy milyen áron! Mert bár könnyen lehet, hogy a verseny pár órájára vagy a szezon pár hónapjára jó szórakozást nyújt a mostani produkció, hosszabbtávon a sportág komoly értékvesztésen mehet keresztül. Bernie Ecclestone az amerikai show- és bulvárjelleg erősítésével nyer tíz új, vasárnap délutáni szurkolót, és csak egy-két fanatikust veszít el. Anyagi szempontból, a növekedést tekintve mindez tehát éppoly elviselhető „áldozat”, mint az RTL Klubnak Ady-versek helyett VV Akárki szónoklatait sugározni. Ahogy az a valóban legendás európai helyszínek versenynaptárból való kiszorulása is, az olyan pályák miatt, mint a szögletes abu-dzabi vagy a néptelen dél-koreai…

Vajon megéri?

Eddig öt futam, öt győztes a 2012-es bajnokság mérlege. Monacóban pedig jó eséllyel küszöbön a hatodik is. Hasonló utoljára 1967-ben és 1983-ban fordult elő. A látszat alapján mindez akármennyire is jónak és izgalmasnak tűnik, azon talán érdemes elgondolkodni, ki mennyire és miként emlékszik a 45 és 29 évvel ezelőtti szezonokra és azok futamgyőzteseire, bajnokaira… Akármilyen szoros csatában is nyert akkor Denny Hulme vagy Nelson Piquet, ha minden idők legemlékezetesebb bajnokságait emlegetjük, sokaknak bizonyára előbb jut eszébe Lauda és Hunt 1976-os küzdelme, Mansell 1986-os végső bukása, Prost és Senna 1988-es dominanciája (számos végletekig unalmas versennyel!) vagy mondjuk Mansell 1991-es és Schumacher 1998 őrült hajszája a címért. Nem véletlenül. Ezek a szezonok ugyanis megmutatták a Forma–1 minden szépségét, a sportág lelkét adó határtalan emberi és technikai teljesítmény csodáját, valamint a különlegességet, melynek lényege éppen ritkaságában rejlik.

Nem kérdés, az F1 irányítóinak szemlélete egyre távolodik a sporttól, s egyre közelít az üzlet és show világához, céljuk pedig nyilvánvalóan a tömegesítés. Csakhogy aki a léc mesterséges lent tartásával kíván minél több magasugrót győzelmi helyzetbe hozni, ne csodálkozzon, ha versenyét előbb-utóbb komolytalannak tartják majd.

És hiába a korábban növekvő népszerűség, ekkor maga a szervező is visszasüpped majd a tömeg érdektelen szürkeségébe…